Tíz éve, 2000. november 11-én délelőtt döbbenetes hír terjedt el percek alatt a Hó-show látogatói és kiállítói körében. Nem sokkal kilenc óra után kigyulladt Kaprunban a gleccservasút, és az első jelentések szerint sokan meghaltak.
Az emberek nézegették a legújabb síléceket, sícipőket, próbálgatták a ruhákat, lapozgatták az utazási irodák téli katalógusait. Már nem emlékszem, kitől hallottam először, hogy tragédia történt Kaprunban, pontosabban a Kaprun-Kitzsteinhorn síterületen. Volt, aki arról mesélt, néhány nappal azelőtt még maga is utazott ezen a vonaton. Más éppen most akart kimenni, de a kiállítás miatt elhalasztotta az utazást. Félóránként kérdezgették egymást az ott lévők, hogy ki hallott valami újabb hírt.
Este aztán mindannyian elhűlve néztük a megrázó képeket, amelyek bejárták be a világ összes televíziós csatornáját. Talán két nap is eltelt a szörnyű baleset után, mire megtudtuk, hogy a lángokban és a füstben 155 síelő-snowboardozó barátunk vesztette életét. Igen barátunk, sőt családtagunk, hiszen akik imádják e csodálatos téli sportágakat, azok olyanok, mint egy nagy család. Az elhunytak közel egynegyede húszévesnél fiatalabb volt.
Az 1974-ben épült földalatti vasúttal sokkal hamarabb fel lehetett jutni a 2542 méteren lévő Alpincenterhez, mint a felszín felett közlekedő lifttel, ezért sokan inkább a siklót választották. Ahogy az ilyen gleccservasutaknál lenni szokott, lentről és fentről egyszerre indult egy-egy szerelvény, és a kettő középen kerülte el egymást, ahol egy rövid szakaszon két sínen haladtak a vonatok.
A hét évvel korábban felújított Gletscherbahn 2 lentről felfelé induló két kocsija megtelt azon a reggelen is, ami a hivatalos befogadóképesség szerint 180 utast jelentett (később kiderült, 162-en szálltak fel a halálvonatra). Sokan akarták kihasználni a november eleji sízés lehetőségét.
Még be sem ért a vonat a föld alá, amikor a hátsó, üres vezetőfülkéből füst szivárgott az utastérbe. Kevéssel később a tűz is átterjedt a kocsiba, és az automata vészleállító lefékezte a siklót. Ekkor már mintegy hatszáz métert haladt felfelé a hegy gyomrában a gleccservasút.
Az utasok menekültek volna, de a vonatvezető az ajtókat nem tudta kinyitni, belső ajtónyitó pedig nem volt. Az ablakokat hiába próbálták kiütni, törésbiztos üvegből készültek. A leghátul lévőknek szerencséjük volt, valahogy mégis sikerült kiverniük a hátsó ablakot, és tucatnyian kimásztak a nyíláson. Egyikük egy tapasztalt tűzoltó volt, aki rábeszélte társait, hogy a völgy felé induljanak. A füst és a tűz a felfelé áramló levegő miatt a felső állomás felé terjedt. Bár az ott lévők zöme elmenekült, hárman meghaltak az épületben. A szembejövő vonat vezetője és az egyetlen utas, valamint a balesetet szenvedett sikló többi utasa szintén odaveszett a mérgező füstben és a lángok között. Túlnyomó többségük amatőr síző és snowboardos, de néhányan sportolók voltak. Mivel a vonat vége égett, ösztönösen felfelé indult, aki ki tudott jutni – számukra nem volt menekvés. Az áldozatok nagy része osztrák és német sportember volt, magyar nem utazott a szerelvényen.
Idővel kiderült, hogy a tüzet a felújításkor beszerelt elektromos hősugárzó okozta, amelyet a vonatvezetők kényelmére helyeztek el a fülkékben. Ez a szerkezet induláskor mindig kikapcsolt, ám azon a végzetes reggelen már későn, mert kigyulladt. Talán nem lett volna akkora a baj, ha nem szivárgott volna a fékolaj, amely fokozta a tüzet. A nagy hő hatására széttörött az olajvezeték, majd a tűzben lángra kapott a műanyag padlózat is. A huzat miatt a tűz és a füst másodpercek alatt átterjedt a vonat többi részére.
A tömegkatasztrófa hatalmas felháborodást váltott ki világszerte, ám a felelősök megnevezése elmaradt… Több bíróság tárgyalta éveken át az ügyet, de végül mindig minden vádlottat felmentettek. Hiába pereltek az áldozatok hozzátartozói is, akik nagy része aztán két és fél éve elfogadta az osztrák állam és az egyik nagy biztosító közösen felajánlott kártérítését.
Kaprunban a vasutat azóta sem indították újra, helyette egy kabinos felvonót építettek a szabadban. A gleccser mellett emlékhely épült, ahol minden novemberben megemlékezést tartanak. Év közben is sokan felkeresik, hogy leróják kegyeletüket elhunyt sporttársaik előtt.
A 155 áldozat emlékét a síelők és snowboardosok sokmilliós tábora örökre megőrzi.
2012. november 16., péntek
Tragédia Kaprunban
Tíz éve, 2000. november 11-én délelőtt döbbenetes hír terjedt el percek alatt a Hó-show látogatói és kiállítói körében. Nem sokkal kilenc óra után kigyulladt Kaprunban a gleccservasút, és az első jelentések szerint sokan meghaltak.
Az emberek nézegették a legújabb síléceket, sícipőket, próbálgatták a ruhákat, lapozgatták az utazási irodák téli katalógusait. Már nem emlékszem, kitől hallottam először, hogy tragédia történt Kaprunban, pontosabban a Kaprun-Kitzsteinhorn síterületen. Volt, aki arról mesélt, néhány nappal azelőtt még maga is utazott ezen a vonaton. Más éppen most akart kimenni, de a kiállítás miatt elhalasztotta az utazást. Félóránként kérdezgették egymást az ott lévők, hogy ki hallott valami újabb hírt.
Este aztán mindannyian elhűlve néztük a megrázó képeket, amelyek bejárták be a világ összes televíziós csatornáját. Talán két nap is eltelt a szörnyű baleset után, mire megtudtuk, hogy a lángokban és a füstben 155 síelő-snowboardozó barátunk vesztette életét. Igen barátunk, sőt családtagunk, hiszen akik imádják e csodálatos téli sportágakat, azok olyanok, mint egy nagy család. Az elhunytak közel egynegyede húszévesnél fiatalabb volt.
Az 1974-ben épült földalatti vasúttal sokkal hamarabb fel lehetett jutni a 2542 méteren lévő Alpincenterhez, mint a felszín felett közlekedő lifttel, ezért sokan inkább a siklót választották. Ahogy az ilyen gleccservasutaknál lenni szokott, lentről és fentről egyszerre indult egy-egy szerelvény, és a kettő középen kerülte el egymást, ahol egy rövid szakaszon két sínen haladtak a vonatok.
A hét évvel korábban felújított Gletscherbahn 2 lentről felfelé induló két kocsija megtelt azon a reggelen is, ami a hivatalos befogadóképesség szerint 180 utast jelentett (később kiderült, 162-en szálltak fel a halálvonatra). Sokan akarták kihasználni a november eleji sízés lehetőségét.
Még be sem ért a vonat a föld alá, amikor a hátsó, üres vezetőfülkéből füst szivárgott az utastérbe. Kevéssel később a tűz is átterjedt a kocsiba, és az automata vészleállító lefékezte a siklót. Ekkor már mintegy hatszáz métert haladt felfelé a hegy gyomrában a gleccservasút.
Az utasok menekültek volna, de a vonatvezető az ajtókat nem tudta kinyitni, belső ajtónyitó pedig nem volt. Az ablakokat hiába próbálták kiütni, törésbiztos üvegből készültek. A leghátul lévőknek szerencséjük volt, valahogy mégis sikerült kiverniük a hátsó ablakot, és tucatnyian kimásztak a nyíláson. Egyikük egy tapasztalt tűzoltó volt, aki rábeszélte társait, hogy a völgy felé induljanak. A füst és a tűz a felfelé áramló levegő miatt a felső állomás felé terjedt. Bár az ott lévők zöme elmenekült, hárman meghaltak az épületben. A szembejövő vonat vezetője és az egyetlen utas, valamint a balesetet szenvedett sikló többi utasa szintén odaveszett a mérgező füstben és a lángok között. Túlnyomó többségük amatőr síző és snowboardos, de néhányan sportolók voltak. Mivel a vonat vége égett, ösztönösen felfelé indult, aki ki tudott jutni – számukra nem volt menekvés. Az áldozatok nagy része osztrák és német sportember volt, magyar nem utazott a szerelvényen.
Idővel kiderült, hogy a tüzet a felújításkor beszerelt elektromos hősugárzó okozta, amelyet a vonatvezetők kényelmére helyeztek el a fülkékben. Ez a szerkezet induláskor mindig kikapcsolt, ám azon a végzetes reggelen már későn, mert kigyulladt. Talán nem lett volna akkora a baj, ha nem szivárgott volna a fékolaj, amely fokozta a tüzet. A nagy hő hatására széttörött az olajvezeték, majd a tűzben lángra kapott a műanyag padlózat is. A huzat miatt a tűz és a füst másodpercek alatt átterjedt a vonat többi részére.
A tömegkatasztrófa hatalmas felháborodást váltott ki világszerte, ám a felelősök megnevezése elmaradt… Több bíróság tárgyalta éveken át az ügyet, de végül mindig minden vádlottat felmentettek. Hiába pereltek az áldozatok hozzátartozói is, akik nagy része aztán két és fél éve elfogadta az osztrák állam és az egyik nagy biztosító közösen felajánlott kártérítését.
Kaprunban a vasutat azóta sem indították újra, helyette egy kabinos felvonót építettek a szabadban. A gleccser mellett emlékhely épült, ahol minden novemberben megemlékezést tartanak. Év közben is sokan felkeresik, hogy leróják kegyeletüket elhunyt sporttársaik előtt.
A 155 áldozat emlékét a síelők és snowboardosok sokmilliós tábora örökre megőrzi.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése